Weboldalunk használatával jóváhagyja a cookie-k használatát a Cookie-kkal kapcsolatos irányelv értelmében.
Termékek Menü

Romantikus mindenféle...

Ha még nem olvastad volna – Elfújta a szél könyvkritika

Természetesen az Elfújta a szél esetében nehéz könyvkritikáról beszélni, hiszen egy örök klasszikusról van szó. A cikkel elsősorban az a célunk, hogy motiváljuk az olvasókat, akik esetleg még nem vették kezükbe a művet. (Persze, ha utáltuk volna, kritizálnánk, de nagyon is szerettük.) Margaret Mitchell regénye 1936-ban, a 2. világháború derekán jelent meg először. Mitchell azonnal világhírnévre tett szert vele, később Pulitzer-díjjal is jutalmazták a könyvekért. Mitchell hihetetlen részletességgel mutatja be a lapokon a háborús Dél hányattatásait, majd az újjáépítés nehézségeit, ráadásul az egészet megfűszerezi egy szívszaggató szerelmi történettel, amit soha nem leszünk képesek elfelejteni...

Mielőtt megírok egy kritikát, mindig elolvasom, mások mit gondolnak a regényről. Nem befolyásol persze mások véleménye, de azért érdekel, hogy mennyire egyeznek a gondolataim a többi könyvkedvelőével.

Folytatás: http://cornandsoda.com/elfujta-a-szel-konyvkritika/

A könyv megvásárolható: ITT

.............................................................................

Bogár Erika: A hiúz (részlet)

 

Az egykori istállót néhány vadásztárssal újították fel és alakították át a lábadozó állatok számára. Egy hajnalon, mikor egyedül ébredt a házban, Ákos keresni kezdte Lillát. Itt talált rá, a néhány nappal előtte rendbe hozott épületben, szakadt takarókon kuporogva egy törődött, legyengült kölyökkutya ketrece mellett.

A kutyust az országút mellett szedték össze, minden bizonnyal kidobták egy autóból. A lány úgy érezte, az állatnak szüksége van a jelenlétére, a gyengédségére ahhoz, hogy

újra megbízzon az emberekben. A kis jószág hamarosan otthonra lelt a faluban, Ákos pedig ideszállíttatott egy régi franciaágyat, kályhát és egy kopott, kocka alakú

dohányzóasztalt. Az utóbbit, a lapját félrehúzva, tárolónak is lehetett használni. Végezetül beszerzett egy sípolós teafőzőt, két fémbögrével. „A kaland kedvéért” – közölte

mosolyogva.

Az egyszerű hátsóépület lett közös életük gyújtópontja. Sokkal inkább otthonná vált, mint a rendelőből nyíló szoba-konyhás szolgálati lakás, ahová Ákos a vadásztársaság egyik menedékházából költözött át.

Lilla órákon át pihent a frissen műtött állatok közelében, őrizte, etette, becézgette őket. Itt sírta ki magát, Ákos karjában, miután meghozta állatorvosi pályafutása első nehéz döntését: közölte egy kislánnyal, hogy többször műtött rákbeteg cicáját jobb lenne már elaltatni.

A hivatásuk hasonlóságai miatt átérezték egymás gondjait, olyan támaszt nyújthattak, amit más párok eltérő foglalkozású tagjai csak nagyon ritkán adhattak meg a társuknak, de közös volt az öröm és sokszor a siker is.

A természet varázslatos közelsége elmélyítette, ősi erővel ruházta fel szerelmüket. Tavasszal mellettük ébredt fel álmából az erdő. Megcsodálhatták a kipattanó rügyeket, a lassan zöldruhát öltő fákat, az oltalmuk alatt élő madarakat, vadakat. Nyáron zajos lett a környék a kirándulóktól, a táborozó gyerekektől. Ősszel elcsendesedett a világ, de ők látták és átérezték az utolsó erővel tomboló természet ragyogását. Télen, ahogy most is, a fehér lepel alatt pihenő földek békéje, csendje fogadta őket, ha kiléptek a házból. Csak a hó ropogott a bakancsaik alatt, míg ujjaikat szorosan összefűzve átszaladtak a fehérre meszelt épületbe.

A néhány méter hosszú helyiség szemközti falán az ablakot fodros szélű kékkockás kartonfüggöny takarta. Baloldalt a jelenleg üres ketrecek sorakoztak, jobbra ott várta őket kis szigetük.

Ákos begyújtott a kályhába. Megvárta, míg duruzsolva lobog a tűz, kiszedte a vastag szőnyegen álló ágy tartójából az ágyneműt. A paplanok és a párnák hidegek voltak, az ódon házak nyirkos illata áradt belőlük.

Odakint a napsugaraktól ragyogó hóban éreztem, hogy élek… érted? Úgy igazán élek! Az orromban éreztem a hideget, láttam az őzeket a maguk pőre tisztaságában, és én is vágyni kezdtem a tisztaságra, rád. – A lányra kacsintott, vetkőzni kezdett. Kigombolta kockás flanelingét, levette a pólóját.

Lilla csillogó szemmel nézte finom szőrrel borított mellkasát, hasát. Ő is kibújt a pulóveréből…

Lilla mozdult először. Ákos csodálkozva nézte, hova indul.

A lány a férfi kabátját magára kapva, mezítláb szaladt a kályhához, néhány hasábot dobott a tűzre, majd a tetejére tette az eddig a fal mellett álldogáló öreg, sípolós teafőzőt. Egy műanyag kannából vizet töltött bele. Az asztalból kivette a teás dobozt és egy üveg mézet. Ákosra mosolygott, miközben mindent elrendezett a visszacsukott asztalon.

A férfi hasra fordult, keresztbe font karjaira hajtotta a fejét, úgy csodálta az ablakhoz sétáló lány izmos, hosszú lábait.

Lilla a függönyt félrehúzva kinézett, a téli álomba dermedt táj varázsa megborzongatta. A testében még érezve a gyönyör emlékét, visszanézett a férfira, felé nyújtotta a kezét.

Ákos felállt, felvette az ingét, a lány felé indult. Könnyedén, puhán lépkedett. Lillát a macskákra emlékeztette ruganyos, halk járása. Mezítláb képes volt bármikor észrevétlenül a háta mögé osonni, de néha még bakancsban is sikerült úgy mögé lépnie, hogy csak akkor vette észre, ha a nyakába csókolt.

Hiszel benne, hogy a szerelem megmarad a halál után? – kérdezte a lány, egy lombtalan fát bámulva a havas udvaron, Ákos mellének támasztva a hátát.

Hiszek.

Mi lesz, ha meghalok? – kérdezte a lány halkan, még mindig álomittasan a szeretkezés mámorától.

Ákos egy pillanatra zavarba jött, a fára kötözött faggyú körül repdeső cinkéket figyelte.

Megkeresem a kis lényt, amibe a lelked költözött, magamhoz veszem, és gondoskodom róla.

Lilla megfordult, megsimogatta az arcát.

Honnan fogod tudni, mi lesz az?

A szívem, a szívem tudni fogja.

Szeretlek – súgta a lány, megfogta a férfi kezét, magával húzta. Leült az ágyra. Ákos letérdelt elé, a kabát alá nyúlva átölelte a derekát, meztelen mellére hajtotta az arcát.

A kályhába mély morgással adta meg magát egy fahasáb a tűznek…

(Megjelent: a Végtelen Mezők Vándora novellás kötetben)

.........................................................................

Pajor Károly: A szerelem

 

A szerelem földi létünk talán legcsodálatosabb érzése. Megmagyarázhatatlan módon, észrevétlen elragad, hatalmába kerít s elvarázsol.Ilyenkor a józan ész szétpattanó szappanbuborék módjára hull a semmibe s lényünk egy földöntúli erő bűvkörében lebeg.Meglehet,ekkor két messziről jött lélek, hosszú vándorút után, végre egymásra talál, s a felismerés öröme egy csodálatos földöntúli szeretetburokba zárja őket.Olykor ez az állapot egy hosszú, közös élet alapját jelenti, máskor,csupán mint egy szép jelenet, bekerül életünk egyre bonyolódó filmfolyamába.
Akárhogy is van, maga az érzés csodás, s a romantikus, szerelmes történetek időről időre, még ha csak töredékesen is, de visszaidézik bennünk ezt a csodát.Antikváriumunk sok-sok szép könyvével ehhez az utazáshoz, kikapcsolódáshoz szeretné segíteni  kedves olvasóit.
Hát kalandra fel, vár a szerelem tengerének csodás szigetvilága....

..............................................................

Dittrich Panka: Élet (Az ELLEN-TÉTEK c. könyvből)

 

A franciaágyon édesdeden feküdtek. Aztán a férje telefonja rázta fel őket délutáni bóbiskolásukból. A férfi nyúlt a telefonért.

– Igen Gabi... – szólt bele kicsit zavartan.

Ennyit hallott az asszony a legelső szófoszlányból. Úgy érezte, talán valami baj lehet, ha a nővére nem őt hívta, hanem a férjét. Akit sosem hívott eddig.

– Sajnálom... tényleg... – aztán hosszú csend.

Az asszonyka álmából kezdett feleszmélni, a hangokat hallva. Mégis mi történt? Szíve megremegett, hogyan is volt képes arra, hogy nap mint nap ott megy el a busz előttük, és ő mégsem vette a fáradtságot már jó pár hónapja, hogy legalább leszálljon, és egy kis időre meglátogassa nagyobbik testvérét. Mert rohant haza, a szokásos feladatok gyors ellátása, aztán pedig a tévében a sorozatok egymás után. Agyában megszakadt a film. Mikor is volt náluk? Persze ők is jöhettek volna. Látta be. Jó, de akkor is. Amikor utoljára ott volt, mást sem hallott: Csak a gondok, az anyagi problémák, a munkahelyi, a családon belüli viták. Amikor utoljára ott járt, igen, a nővére két gyermeke csúnyán összevesztek. Ott előtte. A felnőtt gyermekek. Összeszorult a szíve. Attól is, hogy a munkahelyük is bizonytalan. Ma van, de a holnap már kétséges.

Melyik kórházban? Nem, ez nem lehet igaz. Jaj Istenem! Vajon kit érhetett baj? A gyermekeit? Netán a férjét? Mégis mi történt? Próbált a férjére hatni, hogy adja át a telefont, de az csak mérgesen intett, hogy hagyja őt beszélni. Az asszony figyelt, de csak a másik végén beszéltek, és azt nem hallhatta. Remegve leste férje arcizmait, felismerve benne a baj nagyságrendjét. A bajét, amiért nem őt hívták.

De vajon mért őt? Suhant át megint fejében. Talán félnek, hogy összeroppan? Félnek? Miért is nem ment. Vádolta magát eszeveszettül. Talán egyikük beteg lehetett. Beteg. Nem tudta, így pedig még meg sem látogathatta... Jaj! Átkozta magát. Jaj! Jaj! Uram Isten! Kapott a telefonért, hogy végre tudja meg pontosan, mi is az a nagy baj. Ám a párja erős kézmozdulattal félretolta és hallgatta tovább a vonal túlsó végén lévő hangot.

– Rendben, már indulok is – volt az utolsó szó. Olyan elkeseredett arcot vágott, amit a felesége még nem látott. Majd gyorsan öltözni kezdett.

– Mondd már végre, mit mondott a nővérem! Ki van a kórházban? Mért nem engem hívtak? Milyen baj történt? – kérlelte párját, hogy végre szóra bírja. Ám annak elhalványult az arca.

– Ne izgulj, semmi baj, csak a régi munkatársamnak, Gabinak, tudod ki, szüksége van rám, hogy menjek a kórházba beállítani a számítógépén a fránya internet kapcsolatot. A hátam közepére sem kívántam, de még tartozok neki... A holnapi benzinmennyiségnek is lőttek. Mehetek biciklivel dolgozni. Mellesleg épp a legszebb álmomból ébresztett fel. De sietnem kell, mert belehal, ha nem tud kommunikálni. Szüksége van a kapcsolataira, ha már kórházban van... – azzal otthagyott csapot-papot, és már ült is az autójába.

Asszonykája pedig hálát adott az Istennek, és tévedését figyelmeztetésnek vélte, hogy másnap meglátogassa a nővérét, Gabit. Közben a férje beért a kórházba. Belépett a megbeszélt kórterembe. Arca sugárzott a megkönnyebbüléstől.

– Drágám! Hála az égnek, hogy túl vagy rajta. Nem sokára beadom a válást, és lesz másik babánk. De kérlek, ne sírj! Ne sírj! Ne sírj!

..........................................................................................................

Miért vak a szerelem?

Azt mesélik, hogy egy nap a Föld egy félreeső zugában összegyűltek az érzelmek és az emberi tulajdonságok. Amikor az Unalom már harmadszor is bemutatkozott, a Bolondságnak, aki mindig is kapható volt egy kis tréfára, támadt egy jó ötlete: „Bújócskázzunk, jó?”
Az Érdeklődés egyből felvonta a szemöldökét, a Kíváncsiság pedig azonnal tudni akart mindent: „Bújócska? Az meg mi fán terem?”
„Az egy játék – fogott bele a magyarázatba a Bolondság. Én behunyom a szemem, elszámolok százig, miközben ti elbújtok. Amikor befejeztem a számolást, elindulok megkeresni benneteket, és akit elsőre megtalálok, ő lesz legközelebb a hunyó.
A Lelkesedés egyből táncra perdült, az Eufória személyében remek partnerre talált. A Vidámság olyan önfeledt ugrándozásba kezdett, hogy a Bizonytalanságnak megszűntek a kétségei, sőt a Fásultság is beleegyezően bólintott, pedig ő arról volt híres, hogy az égvilágon semmi sem érdekli.
Nem mindenki akart viszont részt venni a játékban: az Igazság nem szeretett rejtőzködni, úgy gondolta, a végén úgyis minden kiderül, őt pedig biztosan megtalálják. A Büszkeség rendkívül ostobának találta a játékot, de leginkább az zavarta, hogy nem tőle származik az ötlet. A Gyávaság pedig még ennyi kockázatot sem mert bevállalni.
„Egy, kettő, három…” – kezdte a számolást a Bolondság.
Elsőként a Lustaság tűnt el szem elől, aki az első útjába kerülő szikla mögött hanyatt dobta magát. A Hit egész az égig repült, a Siker saját erejéből felküzdötte magát a legmagasabb fa tetejére, míg az Irigység az ő árnyékában próbált meghúzódni.
A Nagylelkűségnek épp hogy csak sikerült rejtekhelyet találnia, mert a legjobb búvóhelyeket rendre felajánlotta társainak. „A kristálytó? A Szépség számára tökéletes lenne. A fa lombkoronája? Épp a Félénkségnek lenne ideális. A lepke szárnyai? Csakis a Gyönyör bújhat meg alattuk. A szellő fuvallata? Ó, hát ezt épp a Szabadságnak találták ki.” Így a Nagylelkűség végül egy napsugár takarásában talált menedéket.
Bezzeg az Önzőség, egyből lecsapott a legszellősebb, legkényelmesebb búvóhelyre, és nem engedett senkit még a közelébe sem. A Hazugság lemerült az óceán mélyére (de állítólag ez nem igaz, mert az a hír járta, hogy a szivárvány mögé bújt el), a Szenvedély és a Vágy pedig egy vulkán belsejében húzták meg magukat. A Feledékenység…hát erre már ki emlékszik.
A Bolondság már 99-nél járt, amikor a Szerelemnek még mindig nem sikerült elbújnia, mert minden hely foglalt volt. Hirtelen belebotlott egy rózsabokorba, és a virágok közt próbált elrejtőzni.
„Száz” – kiáltotta el magát a Bolondság, és már indult is megkeresni társait.
Elsőként a Lustaságot találta meg, aki három lépésre volt, egy szikla takarásában. Aztán a Hit hangját hallotta meg, aki heves teológiai vitát folytatott Istennel. Megérezte a Szenvedély és a Vágy vibrálását, csak úgy izzott a vulkán belseje. Az Irigységre véletlenül bukkant rá, így rögtön ki tudta következtetni, hogy hol bujkál a Siker.
Az Önzést nem sikerült előkerítenie, mert ő kiszállt a játékból, azonnal elrohant, miután rájött, hogy egy darázsfészekbe tenyerelt. Szegény Bolondság nagyon elfáradt a nagy jövés-menésben, megszomjazott, hát lement a tóhoz…itt talált rá a Szépségre.

A Bizonytalansággal könnyű dolga volt, ő még mindig egy kerítés tetején üldögélt, és azon agyalt, annak melyik oldalán is bújjon el. Végül mindenki horogra akadt: a Tehetség a friss fű között lapult, az Aggódás egy sötét barlang mélyén gubbasztott, a Hazugság lába kilógott a szivárvány mögül, a Feledékenység meg már azt is elfelejtette, hogy mit is játszik. Egyedül a Szerelem nem volt sehol. A Bolondság kétségbeesetten kereste mindenütt, benézett az összes fa és szikla mögé, a hegytetőket is bejárta.
Már majdnem feladta a keresést, amikor megpillantotta a rózsabokrot, és rázogatni kezdte az ágait. Hirtelen egy éles, fájdalmas kiáltást hallott: a tövisek felsértették a Szerelem szemét.
A Bolondság kétségbeesett, nem tudta, hogyan tehetné ezt jóvá: sírt, zokogott, bocsánatért esedezett, és végül megígérte, hogy bárhová is megy a Szerelem, követni fogja.
És a Szerelem megbocsátott neki.
Azóta vak a szerelem, és kéz a kézben járnak a bolondsággal.

Ismeretlen szerző meséje
Fordította: Kerecsényi Éva

blog comments powered by Disqus